Mit hoztam magammal

Egyik ismerősöm most járja a Szentföldet, és ahogy gondolatban kísérem, végiggondoltam, én honnan, mit is hoztam el magammal. Mi az az érzés, jellemző, ami elsőre eszembe jut arról a városról, helyről, és ami onnan megmaradt bennem.

Caesarea - a tengert, a napsütést, a megérkezés örömét;

Akko - a keleti piac számomra addig ismeretlen világát, a kikötő esti hangulatát, fényeit;

Haifa - a Bahai-kertek rendezettségét, ahogy föntről ráláttunk;

Kármel hegye - a csöndet;

a Nyolc boldogság hegye  - az utat a hegyen (dombon) és az álmomat, ami később egyszer visszavitt oda...

Tabgha, a kenyérszaporítás helye  - a mozaikot a templom padozatán, ahogy rásüt a Nap;

Kafarnaum - a kövek valóságát;

Genezáreti-tó - minden pillanatot: a napkeltét a magányos bárkával, a hirtelen támadt záport, a szél susogását, a Szeretsz engem? kérdését, a tóparti szabadtéri misét, Szent Péter halát ebédre és a mindezeket végigkísérő békességet;

a sivatag - a törékenységünket, kicsiségünket;

Názáret - az esti harangszót;

Kána - hogy megmaradt kis falunak;

Tábor-hegy - a ragyogást, ami ott talán örök

Jeruzsálem - a hajnali utat a Szent Sír-bazilikába, igazi Krisztus-keresést; a nagy, sárga köveket, amiből a házak épültek, az időtlenséget...

Betlehem - a barlang meghittségét;

Joppe - a látható történelmet, és, hogy a búcsúhoz is megkaphattam a tengert.

És mégse mennék el még egyszer. Talán éppen ezek miatt a kincseim miatt.

Újévre

Nem lehet ezt itt csak úgy egyszerre magára hagyni, és még mindig nem lehet teljesen kiszakadni abból az élményből.

Ha meg éppen Újév van, akkor ebbe a blogba illően - egy verssel és egy, már ismerős, képpel - kívánok minden kedves olvasónak

BÉKESSÉGES, BOLDOG ÚJ ÉVET!

Áprily Lajos: Vándor A nyugtalan patak lelkét szeretted, suhogó völgyek útjait követted.  Gyönyörködtél gátnál, zuhatagoknál, de mindig új szépség után kutattál.  Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél s megállnál egy tónál: Genezáretnél?

Ezzel az igazi betlehemi képpel kívánok 

minden kedves virtuális és valós útitársnak 

áldott Karácsonyt!

Köszönöm a türelmeteket és a kitartásotokat, amivel végigjártátok velem újra az utat, mert tudtam, hogyha most nem írom le, és nem rendezem a képeket, akkor a szándék és az idő egyhamar nem fognak találkozni.

A blog elérhető marad, talán egyszer a fényképek is fölkerülnek majd egy szabadon elérhető tárhelyre, aki bármikor később úgy gondolja, hogy visszanézne valamit, csak tegye nyugodtan.

Ha pedig rászánja magát egy ilyen utazásra, lelkesen biztatom; ha viszont valakinek ez a beszámoló volt a szentföldi „utazása”, örülök neki  :)

Betlehem

Az, hogy itt is végig szakadt az eső, már nem volt újdonság. Hogy a Születés temploma sok évszázados fennállása óta éppen most esik át legnagyobb rekonstrukcióján, és ezért belülről tetőtől-talpig föl van állványozva, tudomásul vettük. Még jól is jött, amikor egyhelyben sorban állva várakoztunk vagy ötven percet, hogy a kiírt 9 óra helyett végre 10 előtt néhány perccel megnyissák a születés helyét és elkezdjenek beengedni. Amikor elfáradtam  a várakozás közben, egyszerűen csak csüngtem az állványon. (Legalább volt idő lélekben is ráhangolódni, komolyan.) Azt tudtuk előre, hogy az ezüstcsillagnál, ami Jézus születésének helyét jelöli, legfeljebb 20 másodperc jut egy-egy embernek, utána odébb tessékelik. Ezalatt vagy fényképez vagy imádkoz vagy csak néz.
Mégis, amikor odaértem, egész más lehetőségek tárultak föl, szinte akaratlanul: ámul és meghatódik.

Aztán, ahogy már többségünk összegyűlt, még ott a csillag mellett, a jászol helyén, csak a túloldalon, Vencel atya elkezdett énekelni: Mennyből az angyal... - zengtük vele mi is. Olyan szürreális volt az egész. November végén, egy esős délelőttön mennybőlazangyalt énekelünk egy templomban.
... hogy Betlehembe, sietve menvén,
Dehát mi itt vagyunk! Betlehemben!
lássátok, lássátok!

Nem is csak öröm volt, nem is csak áhítat vagy meghatódottság. Nem tudom, melyik szó adná vissza azt az érzést. És az arcunkon végigfutó fényes csíkot, azt hiszem, bent a templomban, nem lehetett az esőre fogni.

Már természetes folytatásként jött a következő ének: Föl, nagy örömre, ma született!
Egyszerre csak mások is fölbátorodtak a mi éneklésünktől. Először, talán spanyol nyelven hangzott föl egy vidám karácsonyi ének, aztán egy lengyel csoport kapcsolódott be. És ebben a zengő-bongó hirtelen ünnepben, meg lehetett érezni az Egyházat, az örömet.
Ő leszen néktek Üdvözítőtök valóban, valóban.

A Születés-templomából átmentünk a Szent Katalin-templomba, ahonnan a betlehemi éjféli miséket szokták közvetíteni. Nekünk is itt volt a szentmisénk, amiben a csoport egyik tagjának az elsőáldozását ünnepelhettük, ez különösen is széppé tette.
A templomok előtti téren már láttuk állni a hatalmas fenyőfát(?), amin pár nap múlva, itthon hallottam a hírekben, meggyújtották a fényeket.

Hátra volt még az ajándék, mert Betlehemben nem maradhatunk ajándék nélkül, ez pedig a Tej-barlang volt. A Tej-barlang néhány percnyi távolságra van a Születés templomától, a hagyomány szerint Mária és József ide költöztek á kis Jézussal. A nevét pedig onnan kapta, hogy fehérek a falai, ami azért van, mert amikor Mária szoptatta a kisdedet, egy csepp tej a falra fröccsent. Számomra ez a barlang volt a karácsony: csöndes, meghitt, imádságos.

Jó lett volna kicsit sétálni még a városban, de mivel a dombra épült város utcáin teljes szélességben hömpölygött le a víz, elfogadtuk a betlehemi ferences zarándokház hívogató fényeit és oda tértünk be melegedni, száradni, ebédelni. A maradék szabadidőt vásárlással töltöttük, mert hogy is lehetne Betlehemből eljönni anélkül, hogy ne akarnánk mindent-mindent hazahozni, megmutatni, odaadni.

Búcsú a tengertől: Joppe

Joppe a város görög neve, ismertebb nevén Jaffa (Jafó). Nagyon régi város, már jóval a Krisztus előtti másfélezer évvel lakott hely volt,  A legenda ráadásul úgy tartja, hogy nevét Noé egyik fiáról, Jáfetről kapta, aki az özönvíz után kezdte meg a település építését. Kikötője pedig az egyik legrégebbinek számít a világon. Innen indultak útnak Salamon király híres hajói, itt szállt hajóra Jónás próféta, hogy meneküljön az Úr küldetése elől, és ez a kikötő volt Szent Pál apostol térítőútjának kiindulópontja is. Szent Péter apostol ebben a városban kapott látomást arról, hogy a keresztény hitre áttérőknél ne tegyen különbséget zsidó és pogány között.

Történelme viharos, mint minden helynek azon a tájon, Végül a zsidó háború idején Vespasianus császár földig romboltatta, lakóit megölette. Az arab hódítások idején jóformán lakatlanná vált, de kikötőjét Napoleon is stratégiailag annyira fontosnak tartotta, hogy 1799-ben elfoglalta. A városban sokféle módon, szinte büszkén őrzik a hódító császár emlékét. 1820-ban kezdett újra benépesülni, amikor egy gazdag isztambuli zsidó földet vásárolt, és közösséget, telepet alapított. 1909-ben Joppe mellett tették le az új város, Tel Aviv alapkövét. Jaffa ma Tel Aviv elővárosa, teljesen egybeépült vele, de megőrizte (megőrizték) hangulatát és féltő műemléki gonddal épületeit is.

Joppe-Jaffa közel került a szívemhez. Alapvetően azért, mert szép, sajátos és főképp, mert a tenger partján fekszik. De belejátszott ebbe az is, hogy tudtam, ez az utolsó hely, amit ebből az országból látok, innen már egyenesen a repülőtérre megyünk, ezt a látványt, ezt a képet kell elvinnem magammal. Hozzásegített az időjárás is, ami - mint egy gyorsított felvételben - az ott töltött bő félóra alatt, ahogy a tűzijátékoknál is a végén szokták egyszerre föllőni a legszebbeket, bemutatta addig tapasztalt minden formáját, esőt, napsütést váltogatva, És itt volt a záró imádság, itt kaptuk a (haza)útra bocsátó áldást, itt fejeztük be ezt a nyolcnapos, az otthoni készülődés során annyira hihetetlennek és megvalósíthatatlannak tűnő kalandot a Biblia földjén.

Bár ez a bejegyzés olyan, mintha elbúcsúznék, de nincs még itt a kényelmes hátradőlés ideje, holnap fejezzük csak be, ott, ahol azt ilyenkor kell : Betlehemben.
Tudom, hogy már nagyon sűrűsödnek a tennivalók, de még egy pici kitartást kérek, ígérem, időben, délután fogom betenni :)

Készítsétek az Úr útját!

Visszatérünk az adventi időbe, mégpedig annak egy fontos személyével, Keresztelő Szent Jánossal. Születésének helyén, Ein Karemben jártunk. A templom és a falu megfelel az ő egyéniségének, egyszerű, egyenes. Keresztelő Szent Jánossal nem igazán találom a kapcsolatot, talán éppen amiatt, mert ő a templomunk védőszentje. Jó volt, hogy láttam most a saját világát. A mienkben valahogy nem talál otthonra.

A templom kertjében Zakariás hálaéneke magyarul is megtalálható, a millenniumra került fölállításra.

Ittjártunkkor esett legjobban az eső, nem is esett - ömlött, szakadt, zuhogott. Különösen azokra az elszántakra, akik a születési emléktemplom után, nekiindultak még a kicsit messzebb, a hegyoldalban fekvő Mária és Erzsébet találkozásának emléket állító templomot is fölkeresni. Az óvatosabbak inkább visszaszálltak a buszba. Én a jobbik részt választottam.

Más. Mivel rövid a bejegyzés, itt térek ki egy szóban, írásban sokaktól föltett kérdésre, vagy inkább kérdéscsoportra, amelynek a lényege: Nem volt-e veszélyes Izraelben járni? Volt-e olyan, hogy féltünk, ért-e bennünket bármilyen atrocitás?
Mindre azt válaszolhatom, hogy nem. Ezeken a bevett útvonalakon biztonsággal lehet közlekedni, kölcsönösen nem érdekük, hogy a turistákat/zarándokokat bármi baj érje. (Jó, hát, sosem lehet kizárni egy fanatikus merénylőt.) Láttunk fegyveres katonákat, ellenőrző pontokat, de ez ebben az országban így van. Jártunk palesztin fennhatóság alatt lévő területen is, de félni ott sem kellett. Sehol nem kerültünk olyan helyzetbe, ami bizonytalanságot jelentett volna.

Persze, mindehhez nekünk volt egy külön, saját, élő menlevelünk: a búna. A búna szent embert jelent, bármelyik vallásban is legyen. A ferences atyákat ilyennek tekintik, nemhiába az az ott töltött nyolcszáz év! Tisztelettel néznek rájuk mindenütt, valahogy úgy, ahogy a török hódoltság idején Magyarországon is csak őket engedték működni. Ha egy csoportot a búna vezeti az ismert habitusban, az már garanciát jelent, azokat könnyebben átengedik mindenhol.

Egyébként, ha a mostani általános helyzet érdekel valakit, érdemes elolvasni ezt a nemrég készült riportot a Szentföldi Ferences Custodia vezetőjével. Elgondolkodtató.

A keresztfához megyek

Jézus szenvedéstörténetének helyszíneit járva a város minden arcát megmutatta. Volt, amikor egyszerűen csak belesimult a történésbe, máskor harsány színekkel mutatta meg a kontrasztot, de mindig megadva és éreztetve a fájdalom méltóságát.

Egyik napon, reggel 6 órakor volt szentmisénk a Szent Sír-bazilikában, a Kálvárián. Ritka kiváltság ez, keveseknek lehet részük benne, hogy ez az ősi, nagy templom csak az övéké. És kevesen mennek át gyalogosan a néptelen, alvó óvároson reggel fél 6-kor. Csöndben, ahogyan az az alkalomhoz illik. Olyan volt az egész, mint a Krisztus-keresés húsvétvasárnap hajnalán.
Az oltár a Golgota fölé épült, ahol Jézus keresztje állt. Számomra ez akkor vált érzékelhető valósággá, amikor az itthoni Szent Kereszt Felmagasztalása-templom plébánosa őszinte megrendültséggel kezdte el a szentmisét. Akkor éreztem azt, hogy valóban a Szentföldön vagyunk.

A Szent Sír-bazilika az utolsó négy stációt foglalja magában. Hatalmas templom, nagyon kicsinek lehet benne lenni, mégis megérinthető, közel van minden. Sajnálom, hogy az éjszakai virrasztást nem vállaltam, de tudom, hogy egy kihagyott éjszaka után nehezen ment volna a következő nap, és azt nem mertem megkockáztatni.

A fájdalom útját, a Via Dolorosát esőben jártuk végig. Már eleget olvastam és hallottam róla, ezért nem lepett meg, és nem is okozott csalódást, hogy nem "steril módon" lehet keresztutat járni. A mintegy. 2,5 km hosszú út ma is az óvároson halad át, hosszan a bazársoron, a házak között. Hallatszott az árusok kiáltozása, az üzletekből kihangzó zene, a III. állomásnál még a müezzin is megszólalt. Jézus is az ott levő emberek között járta végig az utat, ezeket a találkozásokat (is) mondja el a keresztút. Nem fényképeztem a keresztúton, most így éreztem jónak.

Az Olajfák hegyén és a Getszemáni-kertben a következő napon voltunk. Az egész utazás legragyogóbb napsütése fogadott és tartott ki végig, de belül, a templomokban, meg lehetett érezni, hol vagyunk.

Zarándokutunk záró szentmiséje az utolsó reggelen az Antonius erőd kápolnájában volt. Megint érdekes volt átmenni a városon (no, most azért nem olyan korán) a végeérhetetlennek tűnő lépcsőkön, úton. Itt, ennek az erődnek az udvarán kezdődött el Jézus keresztútja. Jeruzsálemi tartózkodása idején itt szállt meg Pilátus, itt történt az ítélet, itt hangzott el az Ecce homo.

Mindig félünk a szenvedéstől. Ahogy végigjártuk ezeket a helyeket, élettel telt meg, elfogadhatóbbá vált. Közelebb került hozzám.

Jeruzsálemre békét esdjetek!

- mondja a zsoltáros és könyörgése ma is éppúgy időszerű.
Folytathatjuk is a zsoltár szavaival: Jeruzsálem jól megépült város, részei szépen egybeillenek.
Ez is így van ma is, de még egyet hozzá kell tenni: és feldolgozhatatlan város. Két és fél nap körbefutás nemcsak arra kevés, hogy megismerjük, hanem arra is, hogy az élmények, a látottak leülepedjenek.
Mint mozaikkockák, apró képekből áll bennem össze a város, inkább csak hangulatok, benyomások; rácsodálkozás, hogyan tud együtt élni az ősi a mai világgal. Mert együtt él: mennek a gyerekek iskolába, kiabálnak az árusok, dolgaik után sietnek az emberek, nagy a forgalom, a szemétszállító traktor vastag kerekeivel gurul lefele a lépcsőkön. Él minden, és mégis - szinte minden lépésnél - benne vagyunk a múltban is, és a múlt itt ezer éveket jelent. Ez a furcsa összhang, ami leginkább megmaradt bennem.

A fényképeket nézve se tudom mindig pontosan megmondani, éppen hol is jártunk, annyi élmény, annyi szent hely meglátogatása zúdult ránk egyszerre.

A Dormitio, a Szűzanya elszenderülésének temploma, ami csöndjével, meghittségével és a felhangzó Salve Reginával a legkedvesebb volt számomra.
Az Utolsó vacsora terméből inkább csak a tömeg maradt meg, és az, hogy mennyire kicsi.
A Siratófal, ahogy egy férfi, nem zavartatva magát a körülötte való nyüzsgéstől, elmélyülten imádkozik.
Egy örmény templom udvara, ahova csak úgy betévedtünk az utunkon.
A város falai, kapui... a Szentírás mondatai, az Apostolok Cselekedeteinek történetei. Itt történt, halljuk megint a bizonyosságot.
A szűk utcák, a lépcsők, a sikátorok, a tágas terek; minden, amiből ez a város összeáll, és nem lehet másikakhoz hasonlítani,
Jeruzsálem.

A szenvedés városáról majd holnap egy külön részben.

Teve tuvudsz?

A teve osztatlan sikert aratott, már nagyon hiányoltuk. Nem is hiszem, hogy van ennél értelmesebb képű állat, kifejezetten rokonszenves, bölcs a tekintete. Fölülni rá nem került volna semmibe, csak a leszállásért kérnek pénzt. De mivel magas, imbolyog és különben is, nem akadt senki, aki kipróbálja.

A sivatagon átutazni különleges élmény. A mi képzeletünkben a sivatagot a kis herceg végtelen homokdűnéi jelentik. Ami itt van, egyáltalán nem hasonlítható ahhoz, hiszen kősivatag. Lenyűgöző a táj a maga kietlenségével, nem tűnik félelmetesnek, mégis erőt sugároz és próbatételt jelenthet. Jó lett volna csak egy kicsit kiszállni a buszból és a magunk védtelenségével belekóstolni ebbe a sivatagba. Valószínűleg ez már nem adatik meg.

Aztán, a tengerszint alá ereszkedve, eljutottunk a Holt-tengerhez. A híres, neves Holt-tenger egy meglepően kiépítetlen strandjához, de azért volt ott minden, ami szükséges. Lehetett iszapba csomagolni magunkat, és lehetett ráfeküdni a fönntartós vízre, szabadott egy kicsit játszani. Jó szolgálatot tett az előrelátásból elvitt kínai vászoncipő, mert igencsak köves volt a part és a tengerfenék is.

Aztán ha már Holt-tenger, nem maradhatott el a látogatás a sót felhasználó híres kozmetikai gyárban, promofilm magyarul, mintaüzem, mintabolt, ki is ne vásárolna végül legalább egy csodakencét a holt-tengeri sóból?

A napnak egyetlen zarándok perce volt: láttuk a Kísértés hegyét, Jézus pusztai megkísértésének helyszínét. De a látvány és a gondolat is beleolvadt a világi hívságokba, mert a teve is pont ott állt előtte, és ott volt a bolt is, ahol finom datolyát lehetett kapni.
Egy zarándokúton is kellenek olykor az ilyen napok :)

...aki a Jordán vizében megkeresztelkedett

A világosság rózsafüzérének első titka, Jézus életének fontos eseménye. Éppen jó is, hogy a színeváltozás után következik, hiszen van hasonlóság:

¹³Akkor Jézus Galileából elment Jánoshoz a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék. ¹⁴János igyekezett visszatartani: „Nekem van szükségem a te keresztségedre – mondta –, s te jössz hozzám?” ¹⁵Jézus ezt mondta: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Erre engedett neki. ¹⁶Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. ¹⁷Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” 
(Mt. 3,13-17)

A Jordánhoz elmenni kötelező program egy zarándokúton. Szent folyója a zsidóknak, mert egyszer érintette a frigyláda, ezért az egész Jordánt szentnek tartják; számunkra pedig Jézus keresztelkedésének helye.

Aki bibliaolvasó ember megérkezik a Jordánhoz, általában meglepődik, mert a hozzá fűződő események alapján jelentős folyóra számít, és egy kis folyót talál csörgedezni zöldellő partok között. No, nekünk ez se így volt! Akkor már második napja esett, ha még nem is egyfolytában, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a Jordán ritkán látott, zavaros vizű, megáradt folyó képét mutassa.

Számomra Ainon (az a hely, ahol a keresztelkedés történt) a kereszténység sokféleségét mutatta. Felekezetek, csoportok szerint elkülönülve végezte ki-ki a maga szertartását. Fönt, a tető alatt az ortodoxok énekeltek, miközben kereszteltek valakit, amott egy püspök a vízbe mártott lombos ággal hintette meg az övéit, mások térdig a vízben állva imádkoztak, mi a parton a keresztségi fogadalmat újítottuk meg, és a folyó vizével meghintve kaptuk az áldást.
Ami pedig - profán szóval - a leglátványosabb volt, az a baptisták alámerítkezése, ahogy fehér ruhára vetkőzve, hangos, élénk sikongatásokkal nyomták egymást a víz alá. Érdeklődéssel figyeltük, anélkül, hogy bármi különösebb áhitatot éreztünk volna.

Még volt egy furcsaság. A Jordán itt határfolyó, érthető, hogy jelen volt fegyveres készenlét is. Igen, a készenlét a jó szó erre, nem az őrség. És a világ boldogabbik feléről származó zarándokok sorra fényképezkedtek valamelyik fegyveres katonával. Mert az milyen érdekes, milyen jó lesz mutatni otthon! Közülünk senkinek nem jutott eszébe, hogy legyen ilyen képe. Valahogy másképp vagyunk kódolva...

Egy kedves ismerősöm, amikor Izraelben járt, hozott nekem egy akvarellt, amin az a zöldellő partok közötti folyó volt. Még nem találtam helyet a képnek a szobám falán, most már talán nem is keresek. Van a kép és van a valóság.

Azért Jordán-vizet én is hoztam haza. Az évszázadok óta továbbadott hagyománynak és a fizika törvényszerűségeinek engedelmeskedve az a barna, zavaros víz mostanra teljesen kitisztult. Már tudom, kinek a keresztelőjére lesz :)

Uram, jó nekünk itt lenni!

A Tábor-hegyet először este pillantottuk meg, amikor a repülőtérről Tiberiásba buszoztunk. Furcsa volt sötét tömbjét látni annak a hegynek, ahol minden a fényről és ragyogásról szólt. A tetején, fönn a magasban, egy kivilágított templom áll.

Aztán eljött annak az ideje is, hogy nappal induljunk el a Názáret közelében fekvő hegyre. Egybefüggő, tagolatlan tömbként emelkedik ki a síkságból, magassága a Jordán szintjéhez viszonyítva 774 méter. Mint a környék kiemelkedő pontja és szent helye évezredeken át említést nyert. Már II. Ramszesz fáraó hódításai közt is szerepel  Az Ószövetség többször is ír róla, innen indult csatába a zsidó sereg. A zsoltárok szépségét magasztalják.
Az Úr színeváltozásának helye fölé Konstantinus császár édesanyja, Szent Ilona építtetett először templomot. A zarándokok 4340 lépcsőn (!) mentek föl a csúcsra (ezzel riogattak minket is kezdet óta), a hegy oldalában tölgyek, szentjánoskenyérfák és terebintusok nőttek. A leírások szerint a VI. században már három bazilika állt a hegytetőn, később a német bencések építettek itt kolostort. A keresztes háborúk idején, a XIII. században, amikor az egyiptomi szultán hódította meg, minden keresztény épületet lerombolt. A ferenceseknek csak 1613-ban sikerült megtelepedniük a hegyen. Azt a templomot, amelyik most áll, 1921-23 között építették az V. századi templom mintájára. Ennyi arról, hogy hol is vagyunk.

De volt egy izgalmas kérdés: hogy jutunk oda?
Jó, az kiderült, hogy a lépcsőket már rég eltemette az idők (és az időjárás) vihara. A hegynek körülbelül a közepéig lehet menni a turistabusszal, onnan már csak 10-12 személyes mikrobuszok visznek-hoznak vad hegyi vezetőkkel. Ha a halálfélelem nem is, de a frász rendesen kerülgetett, amíg a képeslapon látható úton fölszáguldottunk. Lefelé nézni nem volt éppen szívderítő látvány, de előre se, mert ott meg az ellenjárat jött hasonló tempóban, mit nekik kanyar! Ehhez képest mindenki derűsen (mit tesz a csapatszellem! :) és jó állapotban vészelte át a bő negyedórás utat.
A csoport vállalkozó kedvűbb fele (és be kell valljam, ez a nagyobbik fele volt, és nem is csak a fiatalok) úgy döntött, hogy márpedig ők gyalog jönnek föl a hegyre! Igazi kalandtúra volt, sziklára kapaszkodtak, falon kellett átmászniuk, kutyákkal találkoztak, és az éjszakai eső sarat is dagasztott nekik.
Mi meg ott fönn majd' megfagytunk, amíg vártunk rájuk, mert bizony, éles, friss volt a levegő, nem számítottunk rá. De valódi hősökként ünnepeltük őket, ahogy sorban befutottak. Azt is elárulták (mert ott se volt rossz a hangulat :), rájöttek, miért hívták Jézust Jézusnak. Mert, amikor ment fölfele a kiválasztott apostolokkal, egyikük rémülten fölkiáltott: Jézusom! Ilyen magasra kell menni!?

Mind fönn voltunk, körbecsodáltuk a párás időben is szép kilátást, lefényképeztünk mindent, amit akartunk, és lassan-lassan lélekben is kezdtünk megérkezni. Megérkezni az Úr hegyére.

¹Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. ²Ott elváltozott előttük: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. ³S íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele. ⁴Péter erre így szólt Jézushoz: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” ⁵Amíg beszélt, hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” ⁶Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. ⁷Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” ⁸Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust. 
^{(Mt. 17,1-8)} 

Innentől kevés a szó. Kevés elmondani, ahogyan megérintett, ahogy ragyogásba vonta a lelkünket a szentmise, amit jelentett, hogy fönt vagyunk a Tábor-hegyen. Igen, kellett hozzá a följutás kalandja, a várakozás aggódó feszültsége. Kellenek a hegyek, hogy ne készen és rögtön kapjunk meg mindent.

De ahogy a tanítványok sem építhettek sátrat, nekünk is vissza kellett indulni. Lefelé már mindenki a taxikkal jött, mert egyrészt szűken voltunk az idővel, másrészt pedig jócskán eleredt az eső. Ez a sofőreinket is kicsit szelídebb stílusra kényszerítette, úgyhogy egész civilizáltan jöttünk le.

A végére még az elhagyhatatlan: pont a Tábor-hegynek ne lenne magyar vonatkozása? Az akkoi várnál emlegetett V. keresztes hadjárat során a magyar vitézek, II. András király vezetésével, a Tábor-hegyet ostromolták, sokan áldozták itt életüket. Urunk színeváltozásának külön ünnepét pedig, amit augusztus 6-án ülünk, III. Callixtus pápa rendelte el az egész Egyházban a nándorfehérvári diadal emlékére.

Az egyetlen nagy csalódás: Jerikó

Már az idegenvezető is fölcsigázott, hogy a világ legősibb városa a maga hétezer évével, meg cakkumpakk világörökség és óóóóóóóóóó...
Az ószövetségi története is annyira érdekes, ahogy leomlanak a falak, mindig tetszett; és az Újszövetségben is többször említik.
Ehhez képest kitereltek a buszból és egy kerítés mögött mutattak két fügefát, hogy az még Zakeus fügefája volt. Az egyikre tuti, hogy nem lehetett fölmászni, a másik meg nem tűnt olyan idősnek. Amikor kérdeztük, hogy mégis melyik, hümmögés volt a válasz.
Pedig ez az egyik kedves történetem, mert Zakeus is olyan kicsi volt, mint én, de megoldotta.

Aztán visszaszálltunk, mert sietni kell (és esett is az eső), és a buszból mutattak a távolban mindenféle csoffadt köveket és romokat, hogy na, az a világörökség.

De lehet, hogy akkor is csak nyűgös és fáradt voltam, mint most.

Talán Jerikót is föl kéne venni az  idemégvisszakellmenni-listára?

Tegyétek, amit mond!

Kána kicsiny falu volt Názáret közelében, alig 7 km-re onnan. Meglepett ez a közelség, pedig így valóságos a történet is. Jézust édesanyjával, Máriával és a tanítványokkal együtt menyegzőre hívták meg a szomszéd faluba, Kánába. Többnapos ünnep volt az ilyesmi akkoriban. Mária, a gondos édesanya vette észre, hogy elfogyott a vendéglátók bora. Szólt is a fiának: Nincs boruk! Jézus meglepően keményen válaszol: Mit akarsz tőlem, asszony? Még nem jött el az én órám. De Mária szól a szolgáknak: Tegyetek meg mindent, amit csak mond!

Innentől pedig hallgassuk már János evangelista beszámolóját: ⁶Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. ⁷Jézus szólt nekik: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” Meg is töltötték azokat színültig. ⁸Ekkor azt mondta nekik: „Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.” Odavitték. ⁹Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták –, hívatta a násznagy a vőlegényt, ¹⁰s szemére vetette: „Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.” ¹¹Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne.(Jn 2,6-11)

Azért tetszett Kána, mert kicsi maradt. Názáret attól lett naggyá, hogy ő Názáret, Kána pedig megmaradt olyannak, amilyen lehetett akkor is. Két, emberméretű temploma van: egy római katolikus és egy görög ortodox. Van néhány kegytárgyboltja, házai, utcái. Mivel mohamedán vidék, a szőlőket kiirtották (furcsa is volt egész utunk során, hogy alig láttunk szőlőültetvényt), még azt a bort is máshonnan hozatják, amit kánai borként árulnak. (Rossz nyelvek szerint még ma is a maradék bort árulják Kánában :)

Van egy szép szokás itt: az ide zarándokoló házaspárok a kánai menyegző helyszínén épült kis templomban megújítják házassági fogadalmukat, és erről az ottani ferences gvárdián aláírásával ellátott díszes emléklapot kapnak. Így tettek a csoportunkbeli házaspárok is, kik néhány éves, de voltak, akik 37 éves esküjüket újították meg. Szép pillanat volt.

Kána kedves város.

Arcok Kafarnaumból

Kafarnaum a Galileai-tó partján lévő város, újszövetségi helyszín, amelyet Kr. e. 150-től a XI. századig laktak. Ma romváros, de régen határvárosként jelentős település volt. "És te, Kafarnaum? Azt hiszed, az égig emelkedel?" - mondja Jézus, amikor lakóinak szemükre veti gőgjüket és hitetlenségüket.
Több apostol is innen származik, Péter és András,  János és Jakab, és feltételezik, hogy Máté, a vámos is.
A ásatások során a régi zsinagóga romjai alatt feltártak egy épületet, mely azonos lehetett azzal a zsinagógával, amelyben még Jézus is tanított. 1868-ban a ferences atyák vezetésével kezdődtek meg a régészeti feltárások, hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen 2003-ig folytatódtak. 1968-ban tárták fel azt az épületet, amely Péter apostol háza lehetett. Ma egy nyolcszögletű, de úgy is nézhetjük, hogy hajót formázó templom áll fölötte.

Arcok Kafarnaumból...

Legelsőbben is Jézus arca. Többször is járt a városban, számos gyógyítása kötődik ide. A béna meggyógyítása, akit a megbontott tetőn keresztül eresztették le elé a tömeg miatt, Péter anyósának meggyógyítása és számos más betegé.
Tanított a zsinagógában: "Betértek Kafarnaumba. Itt szombaton mindjárt elment a zsinagógába és tanított. ²²Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók." (Mk. 1,21-22.)

Járt az utcáin, otthon volt benne.

A másik arc Péter apostolé. Itt történik a meghívása, itt látja később vendégül a házában Jézust. Ez az a hely, ahova tartozott, lelkesedésével, hirtelen indulataival, annyira a mienkhez közel álló emberi természetével. Itt a háza.

A harmadik arc viselőjének a nevét se tudjuk, csak a várost, ahol szolgált: a kafarnaumi százados. Példája annyira szép, hogy jobb is, ha nem az én szavaimmal miondom el:
¹Amikor ezt a néphez intézett beszédét befejezte, betért Kafarnaumba. ²Ott betegen feküdt egy századosnak a szolgája, akit sokra tartott, s már-már a halálán volt. ³A százados már hallott Jézusról, ezért elküldte hozzá a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját. ⁴Amikor ezek odaértek Jézushoz, nagyon kérték: „Megérdemli, hogy teljesítsd kérését. ⁵Szereti nemzetünket, a zsinagógát is ő építette nekünk.” ⁶Jézus tehát velük ment. Amikor már nem voltak messze a háztól, a százados elé küldte a barátait ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj! ⁷Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba. Magamat sem tartottam elég érdemesnek, hogy elmenjek érted. Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám. ⁸Bár magam is alárendelt ember vagyok, szolgálnak alattam katonák, s ha azt mondom az egyiknek: Indulj! – akkor elindul; ha a másiknak mondom: Gyere ide! – akkor odajön; vagy ha a szolgámnak: Tedd meg! – akkor megteszi.” ⁹Ennek hallatán Jézus elcsodálkozott. Megfordult, s így szólt a nyomába szegődött tömegnek: „Mondom nektek, ekkora hittel még Izraelben sem találkoztam.” ¹⁰Amikor a küldöttek hazaértek, a szolgát egészségesen találták.(Lk. 7,1-10)


Erre a három találkozásra készültem Kafarnaumba érve, A kövek között, az evangéliumot hallgatva rájuk lehetett találni.

A város még egyről lett emlékezetes, ez jelentette a búcsút a Genezáreti-tótól és a galileai tájtól is, ettől a szépséges, békességet hordozó, időtlen világtól. Magammal hoztam.

Szeretsz engem?

Péter primátusának - egyházfői megbízatása átadásának - helyén is jártunk a Genezáreti-tónál. Hogy pontosan ezen a partszakaszon történt-e vagy esetleg néhány kilométerrel odébb, tulajdonképpen lényegtelen. Itt történt, a tó partján.

Amikor (feltámadása után egy alkalommal) Jézus megjelent tanítványainak és velük étkezett, megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” Péter így szólt: „Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek.” Erre Jézus azt mondta neki: „Legeltesd bárányaimat!”
Aztán újra megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz te engem?” Ő azt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek!” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!”
Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?”, és ezt válaszolta: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!” Jézus pedig ismét ezt mondta: „Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony, mondom neked: Amikor még fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. De ha megöregszel, kiterjeszted karjaidat. Más fog felövezni téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Azt jelezte e szavakkal, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. Azután még hozzátette: „Kövess engem!”

Jn 21,15-19

Nem messze onnan, közvetlenül a tóparton szabadtéri misézőhelyet alakítottak ki.
A szentmisében most a csönd prédikált. Hallgattuk a tó neszeit, a madarak énekét, a hirtelen támadt zápor sustorgását. És Jézus jött a parton, hogy megkérdezze tőlem: Szeretsz engem?

A kép valós, saját, ott készült és nem beállított. Meglepődtem, amikor megláttam.

Íme, az Úr szolgálóleánya

Ha Názáretet jellemeznem kéne, azt mondanám róla: a harangok városa.
Harangszó fogadott úgy, ahogy rendes zarándokokat illik, amikor leszálltunk a buszról, és mentünk a Bazilika felé, aztán nem sokkal később a misére hívó harangszót hallottuk, és végül az esti harangszó zúgásában hagytuk el a templomot. Bennem zeng most is, ahogy visszagondolok.

Názáret kicsi falu volt Jézus korában, "Jöhet-e valami jó Názáretből? - kérdezik egyhelyütt az evangéliumban. Az evangelisták révén vált ismertté, nőtt meg egyre inkább a jelentősége, hiszen Jézus gyermekkora és rejtett felnőtt élete is ide kötődik. Ma nyolcvanezres mohamedán és keresztény arabok lakta város.

Ahogy haladtunk befelé, a buszról láttuk Mária kútját, amit Csontváry is megfestett. Megtalálni még valamit abból a képből, de a kút ma már nem ad vizet, és nagyon körbe is van építve.

Názáret volt a helye az angyali üdvözletnek, amikor Gábriel angyal hírül adta Máriának, hogy Isten Fiának édesanyja lesz. "Verbum caro factum est" - Az Ige testté lett. Itt lett emberré a közénk jövő Isten. Itt történt - hallottuk annyiszor utazásunk során. Názáret valóban az itt történt városa.

Az Angyali üdvözlet templomát nemcsak a hagyomány, de a régészeti kutatások szerint is Mária háza fölé építették. Amikor 1954-ben a régi templomot lebontották, a régészek négy templom maradványait találták meg. Az elsőt (a 2. században) egy régi település lakóháza fölé építették, ami azt bizonyítja, hogy valóban itt állhatott Mária szüleinek a háza, az egyik sziklabarlang fölé építve. Még századunkban is voltak olyan lakások, amelyek kicsi, lapos tetejű házakból és mögötte a sziklába vágott barlangból álltak. Ilyen lehetett az a ház is, amelyben Mária élt, és a hagyomány ezt a sziklabarlangot tartja az örömhírvétel helyének.

Názáret a kereszténység emblematikus városa, egyik leglátogatottabb zarándokhelye lett, nem csoda, hogy amikor - a keresztes háborúk kimenetének forgandósága szerint - mohamedán kézre jutott, mindig földig rombolták az éppen felépített templomot.

Amióta Péter apostol elhagyta a Szentföldet, ami még igencsak Jézus korában történt, nem járt ott pápa, egészen 1964-ig, Boldog VI. Pál pápa látogatásáig. Ő kezdeményezte a mai templom felépítését, ami aztán öt éven belül felszentelésre is kerülhetett. Modern formájú, szimbólumokban gazdag. Magában a templomban és körben, a fedett udvarban is Mária-ábrázolásokat látunk, hogy minden országból legyen ott egy, a Szűzanya tiszteletét kifejező mű. Megtaláltuk a magyarokét is.

Hogy ne nyúljon olyan hosszúra a bejegyzés, most inkább a képek mellé írok majd magyarázatot.

Názáretbe szeretnék visszamenni még egyszer. Idő kellene ott, csönd, imádság, hogy megtaláljam benne azt a kicsi falut, ahol Mária igent mondott Isten tervére.

Boldogok

   

Szeretem a boldogmondásokat. Útmutatást, bátorítást, megerősítést adnak, attól függően, milyen helyzetben idézem fel őket.

A zsidó vallás törvényvallás, aki megtartja a törvényt (nem könnyű), az nyugodt lehet, mindent teljesített. A keresztény hit a szívet akarja átalakítani; ilyen, folytonos törekvést adók a boldogságok is.

 

Maga a hely, a Nyolc Boldogság Hegye nem ragadott meg. A kilátás ugyan gyönyörű a tóra, az ember szívét békesség tölti el, de a környezet túl parkosított, túl áhítatba burkolt. Úgy éreztem, túl emelkedetten akarja elmondani azt, amit Jézus a mindennapi életünk küszködéseihez tanított.

 Kontrasztokra kiélezett figyelmem mégis megtalálta a személyeset, a táblát a park bejáratánál. A lelket emelő boldogságok helyett egyből egy halom tiltással szembesülünk. Nézzük hát a boldogságokat napjaink gondolatára lefordítva:

Boldog vagy, ha meg tudod adni a tiszteletet mindannak, ami mások számára szent és fontos.

Boldog vagy, ha méltón tudsz fölkészülni találkozásokra, kívül-belül egyaránt. Ha nem engedsz a kényelem csábításának, ha nem akarod megmagyarázni magadnak, hogy ez még éppen belefér.

Boldog vagy, ha tudsz hallgatni (mondom magamnak is).

Boldog vagy, ha mértékletes tudsz maradni.

Boldog vagy, ha se fegyverrel, se gyilkos szóval nem támadsz rá senkire.

Boldog vagy, ha képes vagy az önfegyelemre.

Két rajz hiányzik még, hogy kilegyen a nyolc, talán ezek lehetnének:

Boldog vagy, ha nem lógsz állandóan a telefonodon, mégha fényképezel is vele. Ha nem akarsz  mindent megörökíteni, megelégszel azzal, amit a szívedben hazaviszel. (hmmmm...)

Boldog vagy, ha nem rohansz végig mindenen, tudsz megállni is.

Jártunk még a közeli Tabghában is, a csodálatos kenyérszaporítás színhelyén. Sajnos, a legjellemzőbb kép, a templom oltára előtti mozaik az öt kenyérrel és a két hallal nem sikerült, ezt a netről leszedve teszem be:

Akko, a lovagok vára

Megint csak történelem.

Az óváros a haifai öböl északi részén, egy félszigeten található és egy helyenként 150 méter széles erődítmény védi. A szárazföld felől mára már teljesen körbeveszi az új város. Míg az új városban többségében zsidó a lakosság, az óvárosban szinte kizárólag izraeli arabok laknak, és még ma is az egyik legorientálisabb hangulatú város Izraelben - írja barátunk, a Wikipedia, és minden szava igaz.

Valóban rendkívül sajátos hangulatú az óváros, élveztem a bazár nyüzsgését, személyességét, különösen is azért, mert még sehol másutt nem jártam Keleten. A 150 méter széles erődítmény falaiból 60 méter széleseket még mi is láttunk, elég sok minden megmaradt épségben, illetve kiegészítették, restaurálták. A mai kor minden vívmányát bevetik a keresztes lovagok várának bemutatásánál, de így is megőrzi sejtelmességét, robusztusságát, középkori miliőjét.

Akko városa a keresztes háborúk idején volt jelentős település, mivel nemcsak erődítménnyel, de kikötővel, ezzel értelemszerűen élénk kereskedelemmel is rendelkezett. Főként Jeruzsálem elfoglalása után nőtt meg a jelentősége, a kisebb területűre zsugorodott keresztes királyság fővárosává vált. Magyar vonatkozása is számottevő. Az V. keresztes hadjáratban a seregek II. András magyar király és VI. Lipót osztrák főherceg vezetése alatt szálltak tengerre. A magyar keresztesek 1217 nyarán indultak el és Zágráb - Spalato érintésével velencei hajókon Cipruson keresztül 1217 októberében jutottak el Akkoba. II. András még apjának, III. Béla királynak a pápának tett ígéretét váltotta be, apját halála akadályozta meg abban, hogy elinduljon vívni a Szentföldért.

A magyarok Betszaidánál megverték az egyiptomi szultán seregét. Harcoltak a Jordán völgyében, a Tábor-hegyet ostromolták és a Kinneret-tó környékén is jelentősebb ütközetekben vettek részt. A hadjárat vezetői azonban a hadjárat tervében nem tudtak megállapodni. 

II. András végül különösebb hadi sikerek nélkül, 1218 januárjában indult hazafelé, ahova az esztendő végére érkezett meg. Amikor a Bánk bánban Bánk Gertrudis szemére veti, hogy amíg királyod a szent hont védi..., ez a hadjárat volt az.

Az V. keresztes hadjárat végül teljesen kudarcba fulladt.

A végére még egy érdekes, és talán lehetséges magyarázat a szólásra: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.

A Szentföldön általában a hajók Akkoban (Acco, Accre) kötöttek ki, és amikor megérkeztek a keresztes hadak, akkor azt hitték, hogy már Jeruzsálemben vannak, azért mondták, hogy messze van, mint Akko Jeruzsálemtől. Elképzelhető az is, hogy ebből az Akkoból lett Makó, de nincs rá bizonyíték, hogy ez lenne a hiteles magyarázat.

A nap zarándok voltát az esti szentmise adta meg az ottani ferencesek tengerparti, kicsi, ugyancsak a középkort idéző templomában.

Tejjel-mézzel... naranccsal

A Mikulás puttonyából mindenki kiválaszthatja magának, amit ma estére szeretne.

Legnagyobb és örömteli meglepetésem a narancs volt! Az igazi narancs zamatos, édes, lédús, finom; érezni rajta, hogy a Nap érlelte, nem a kamion hűtőtere. A piacon vett két friss narancs elmajszolása akár egy ebédet is helyettesített. Lépten-nyomon narancsba ütköztünk akár az utcákon - mint nálunk az akácfák, úgy sorakoznak (jó, jó, nem szedtük le :)  akár a piacokon, igen barátságos áron, vagy éppen a szálláson, a vacsora végére kitéve egy tálban az asztalra. Frissen facsart narancslét is szinte minden sarkon lehet kapni, csak rá kell bökni, melyikből kérem, ugyanígy a gránátalmával. Keleten turista nem hal éhen-szomjan, egyébként is ilyentájt kezd érni a narancs.

Azt a ragadós, száraz, pálcikákra húzott izét, amit nálunk datolya néven árulnak, sosem szerettem. Amit az étteremben egy tálban számolatlanul hoztak az ebéd végén, az valami egészen más! Ízes, finom, zamatos.

Ha belépünk egy üzletbe, az ajtóban nyomják a kezünkbe a frissen hámozott banánt..., azt nem tudom, mi lenne akkor, ha vásárlás nélkül jönne ki valaki, és már megette a banánt, de tudják, ilyen úgysincs.

Az ebédről magunknak kellett gondoskodnunk, ez legtöbbször valami arab falatozóba való betérést jelentett. Túléltük, és nem is rossz tapasztalatokkal.

A félve várt, de jól végződő élményt a Szent Péter hala jelentette. Ezt a Genezáreti-tó partján, egy keresztény arab vendéglőben lehet enni, nem is tartanak mást, ez a specialitásuk. A bátrabbak egész halat kérhetnek, az asztalszomszédtól és a szemben ülőtől is sült halak figyeltek rám a tányérról. A kevésbé vállalkozó kedvűek filét választhatnak, érdemes, nagyon finom. És saláta, saláta, saláta - korlátlanul, de, persze, eleve körettel hozzák.

A reggelik a megszokottak, talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a lekvárjaik, süteményeik töményebbek, édesebbek, mint amit mi megszoktunk, dehát ez Kelet. És itt találkozhattunk nap mint nap a pitával, találó nevén a lepénykenyérrel. Kényes európai zarándokok meg is piríthatják, de anélkül is finom, lekvárral vagy mézzel megkenve.

A vacsorák általában jók voltak, beleszámítva, hogy az estére elfáradt, éhes embernek, szinte minden jó, ami forró és leteszik elé. Kaptunk ízletes lencselevest (már megértem Ézsaut), birkaragut (mivel nincs birkaügyi averzióm, nekem ízlett), rántott pulykaszeletet. Ettünk csicseriborsót, articsőkát és minden létező zöldségből való változatos ízesítésű salátákat. (Jól megjártam a sárgarépával, azt hittem, az megbízható, de valami olyan erőssel volt bekenve, csak úgy kapkodtam a levegőt.) Mint tudjuk, sertést nem tartanak, mert az tisztátalan állatnak számít, de a helyi idegenvezető felvilágosított, hogy vannak rövidlábú tehenek, amik úgy csinálnak röf-röf :)
Néha a tányéron is találkoztunk velük.

Egy étel volt, amit nem tudtunk megfejteni: a köretet krumplinak hittük, de nem az volt; a húst oldalas félének, de az sem úgy volt, és egészében nem tetszett. Viszont a végére a király: szezámmagos rántott pulykamell fahéjas tarhonyával! Legalábbis mi tarhonyának azonosítottuk az aprószemű tésztát. Hihetetlenül finom volt, az ízek remekül harmonizáltak. Majd itthon is megtámadom vele a még egyelőre rémüldöző közönséget.

Sok szöveg, kevés kép - álmodjatok szépeket, és tegyétek ki a cipőtöket az ablakba, hátha kerül bele egy igazi narancs. Az enyémeket, sajnos, már elosztogattam :)

Haifa - egy város fölülről

Haifa Izrael harmadik legnagyobb városa a maga 400.000 lakosával. A helyi idegenvezetőnk szerint egy izraeli mondás úgy tartja, hogy az emberek Tel Avivban szórakoznak, Jeruzsálemben imádkoznak, Haifában pedig dolgoznak. Modern, ipari város és az ország legnagyobb kikötője.

Haifának még egy nevezetessége van: ez a város a bahái vallás központja is. (Mi minden otthonra talál a Kármel hegyen!) Itt van eltemetve a vallásalapító, aki a XIX. században alkotta meg a saját vallását erős mohamedán beütéssel, világbékével. Szent számuk a kilences, ezért kilenc teraszból álló gyönyörűséges kert vezet le a hegyoldalban egészen a tengerig. Mi csak a fölső szintjeiről leselkedtünk befelé.

Valamennyi kép a Kármel-hegy egyik kilátópontjáról készült, ahol rövid szemlegeltetésre álltunk meg, - mintha a Citadelláról néznénk le a városra.

Enyhe szellő susogása

⁹Amikor odaért, megszállt a barlangban. Ekkor íme, az Úr szózatot intézett hozzá, e szavakkal: »Mit művelsz itt, Illés?« ¹⁰Ő azt felelte rá: »Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izrael fiai elhagyták szövetségedet, lerontották oltáraidat, megölték prófétáidat karddal, egyedül én maradtam meg, s most nekem is életemre törnek, hogy elvegyék.« ¹¹Azt mondta erre neki: »Jöjj ki, s állj a hegyre az Úr elé,« s íme, ott elvonul az Úr, s az Úr előtt nagy és erős szélvész, amely hegyeket forgat fel és sziklákat zúz össze, s a szélvészben nincs az Úr – s a szélvész után földrengés, s a földrengésben nincs az Úr – ¹²s a földrengés után tűz, s a tűzben nincs az Úr – s a tűz után enyhe szellő susogása.
¹³Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába.

Az egyik legkedvesebb részem az Ószövetségből. Még gyerekként kaptam egy nagy Képes Bibliát, abban szép kép volt, ahogy Illés áll a barlang előtt. Nem, nem ezt a jelenetet akartam megtalálni a Kármel hegyén, Illés barlangjánál, hanem azt az érzést, amikor ez a történet először megérintett.



Csönd volt, béke, alig voltak mások rajtunk kívül, a hegy a tenger fölé magasodott, és valósággá vált a bennem élő kép. Igen, itt akkor is meghallható volt az enyhe szellő susogása...


A Kármel hegyének van egy másik szép története is. A hagyomány úgy tartja, hogy Mária az örömhír vétele után a hegyekbe vonult el, hogy felkészüljön a feladatára. Ide, a Kármel hegyére húzódott vissza, innen a Kármelhegyi Boldogasszony elnevezése és ünnepe.

És megint a tenger...
Mivel a hegy a tenger partján emelkedik, ezért a szép szólítás is: Ave maris stella - Üdvözlégy, Tengernek Csillaga!

Heródes fényűzése: Caesarea

A Földközi-tenger partján fekvő Caesarea helyén már a Kr. e. 4. században település volt, és a föniciaiak kikötőt építettek. Az évszázadok alatt többször is urat cserélt kikötőt és a települést Augustus császár adta át Nagy Heródesnek (igen, a betlehemi gyermekgyilkosságos) Kr. e. 31-ben, aki 22 és 9 között modern és biztonságos kikötővé és jelentős várossá építette ki. Mindezt elsősorban a maga dicsőségére tette, de a várost a császár iránti tiszteletből (és a saját jól felfogott érdekében) nevezte el Caesareának. A kikötő megerősítéséhez a kor legmodernebb találmányát, a római betont használták. (A római cementet a Vezúv vulkáni tufáinak megőrlésével készítették mész hozzáadásával, így egy víz alatt is megkötő keveréket kaptak. Egyébként a latin caementum durva kőtörmeléket jelent. Már csak ilyenekért is érdemes a világot járni.) Heródes azt akarta, hogy a kikötő konkurenciája legyen a rómaiak kikötőjének, Alexandriának.

A városban minden volt, aminek egy nagy római városban lennie kellett. Utcák, színház, templomok, aquaduct - és jóval nagyobb volt, mint Aquincum :)
No, és természetesen, ott állt Heródes impozáns palotája is.

Heródes halála után a római helytartók városa és a római légiók központja lett.

Caesarea jelentős szellemi hatalommal is bírt, itt hozták létre a Kelet egyik legnagyobb könyvtárát. A III. században már a keresztények püspöki székhelye lett.
A keresztes háborúk idején oda-vissza foglalták el egymástól a keresztények és a mohamedánok, végül szinte lakatlanná vált, csak egy kis arab falu maradt belőle egészen 1878-ig.

1951 óta folyamatosan folynak az ásatások, a hely ma az ország legnagyobb romvárosa, régészeti parkja.

Szép történelemóra volt bejárni, és itt pillanthattam meg először mindenkori szerelmemet: a tengert.

Esőben

Amikor ma, kora reggel, felébredtem, és meghallottam az eső kopogását, elmosolyodtam. Ugyan, eső! Mit tudjátok ti, mi az? (no, ez a mai azért rendesen kitett magáért)

A készülődés idején azt az információt kaptuk, hogy Izraelben ilyenkor 17-19 fok van, kellemes, tavaszias az idő, néha fordulhat elő egy kis eső. Így is történt, szabályszerűen; napsütéses, rövidujjas idő fogadott, nem volt nehéz hozzászokni. Néha valóban jött egy-egy futó zápor, de olyan tapintatosan, hogy még csak meg se áztunk.

Eltelt az út fele, és megérkeztünk Jeruzsálembe. Az óvárost csakis gyalogosan lehet bejárni. Bár kicsit borús volt, de magam is ernyő és anorák nélkül indultam útnak, más szandálban jött, mert miért ne? Ha esne is pár percet, majd eláll. Aztán egyszer csak elkezdett esni. Nem ömlött, nem zuhogott, - esett. Kitartóan és erősen. Először tovább maradtunk benn egy-egy helyen, hogy megvárjuk, hátha eláll. Majd a kint is elmondható magyarázatokat hallgattuk meg inkább fedél alatt, mire végzünk, biztosan eláll. Aztán már nem vettük elő a fényképezőgépeket, mert sajnáltuk. Aztán kicsit magunkat is sajnáltuk...

Nem telt bele negyven perc, és az esőt nem ismerő Jeruzsálemben, máris sorra bukkantak föl az ernyőt áruló arab kereskedők. Szinte minden utcasarokra jutott egy.  Ambreeelaambreeelaambreeela - kántálták éles fejhangon, az esernyőkkel hadonászva, mint egy élő képes szótár. Volt is keletje, én is lecsaptam egyre, hiszen már egy csatak víz voltam.

Fölülről már jobb volt, de volt még egy nagy gond. Mivel alig szokott esni, a kevés záport is fölszárítja a Nap útközben, mielőtt a földre érne, ezért a dombra épült óváros elnyújtott, széles lépcsőin, utcáin, sikátoraiban egyáltalán nincs vízelvezetés. A lépcső, az utca, teljes szélességében folyt le a víz, nem lehetett máshogy menni, csak bokáig gázolva benne. Na, szandálok, félcipők, minden egyéb lábbelik!

És ez így tartott három napon és éjszakán keresztül, egy percre se engedett pihenőt. Persze, le is hűlt erősen, és olykor a szél is föltámadt, hogy esélyünk se legyen ernyőt nyitni. Második nap még jó volt, mert mindenkinek volt egy váltás száraz ruhája, cipője, amit magára tudott venni. De a cipő a következő reggelre már nem száradt ki, és hiába cseréltük szárazra a zoknit a buszban, ha újra csak a vizes cipőt kellett ráhúzni. Az eső továbbkísért minket jeruzsálemi sétáinkon, jött velünk Betlehembe, Ain Karembe is. Azt mondták a helybeli ferences atyák, hogy százévenként egyszer fordul elő ilyen, az ottani híradó pedig elmondta, hogy ezekben a napokban az éves csapadékmennyiség fele esett le.

Jól viseltük, szinte a zarándoklét kihívásának tekintettük. Semmilyen programról nem mondtunk le az eső miatt, a keresztutat is esőben jártuk végig, megrendítő volt.

Most az lenne az emelkedett, szép befejezés, hogy kitartásunk elnyerte jutalmát, és senkinek semmi baja nem lett, még csak egyet sem prüszkölt. De ez nem így volt, sajnos, páran megfáztak.

Az Úr csak azt ígérte, hogy nem bocsát többet vízözönt a földre.
Ha az emberek mégis úgy elrosszultak, legalább tudtuk, hogy már csak 37 napunk van belőle :)

Elindulni

Zarándokként útra kelni kicsit más, mint egy társasútba belevágni. Megvan ugyan mindaz a gyakorlati előkészület, várakozás, izgalom, ami egy utazással jár, mégis mélyebb a készület. Visszük a hitünket, reményünket, a szívünkben őrzött szándékokat, hogy ott tegyük le Isten elé, az Ő népének földjén.

Boldog VI. Pál pápa nevezte Jézus szülőföldjét az ötödik evangéliumnak. Ezt a tájat jártuk be, amennyire nyolc nap alatt lehetett. Régen, a Szentföldre készülő zarándokok nagy keresztet hímeztek a ruhájukra, hogy az úton lássák rajtuk, hova készülnek. Mi az utazás előtt egy hónappal megkaptuk a nyakunkba akasztható keresztet, hogy tudjuk, hova készülünk.

A repülőtéri biztonsági interjún átesve, háromórás repülőút után érkeztünk meg Tel Avivba, napsütéses tavaszba. Innen még két óra buszozás várt ránk, hogy  a szállásunkra jussunk, a Genezáreti-tó partjára, Tibériasba.
Már nyolcszáz éve annak, hogy a szent helyek szinte mindegyikét a ferences rend szerzetesei gondozzák, őrzik, és segítik a zarándokokat. Az évszázadok során az emlékhelyeken templomokat, kolostorokat, zarándokszállásokat építettek. Ferences vezetéssel jártuk végig mi is az utat, és zarándokházaikban volt a szállásunk.

Tiberias már a korai időkben is a Genezáreti-tó környékének "fővárosa" volt. Nevét Tiberius császárról kapta. A tavat Tiberias-tóként is szokták emlegetni. A városban nem nagyon tudtunk körülnézni, mert esti sötétben érkeztünk, és a többi napon is korán reggel mentünk el, és későn este értünk haza. De kárpótolt ezért a zarándokház történelmi hangulata, családiassága, egyszerűsége és mindenek előtt tóparti fekvése. A repülőtér nyüzsgése, a hosszú utazás után ebben az első találkozásban meghitt, bensőséges arcát mutatta a Szentföld.
Egyetlen bánatunk volt csak: a zarándokház szomszédságában lévő diszkó, ahol mindennap éjjel egyig üvöltött a zene. ha kinyitottuk az ablakot, persze, még jobban hallatszott; ha becsuktuk, előbb-utóbb muszáj volt kinyitni. De ez is csak azt bizonyítja, hogy ezek a többezer éves helyek nagyon is élők ma is.